Alkotói válság

2010 április 12. | Szerző: R_y_k_a |

  Jó ideje csak fejben írok. Ahogy fejben olvasok. Voltál már így? Gyűlnek a gondolatok, de valami/valaki megakadályoz, hogy gépbe vagy papírra kerüljenek. Ki lehet? Én magam? Fogalmam sincs, hogy milyen ellenállás ez. És ha felismertem, hogy ellenállás, akkor miért vagyok képtelen elengedni? Kinek jó ez a ragaszkodás a semmihez? Vannak időnként olyan megérzéseim, hogy önmagam ellen megyek. Régebben, amikor írtam, első körben önmagamnak írtam, hogy megvitathassam magammal a bennem zajló eseményeket… aztán a visszajelzéseitek hatására egyre többször publikus formában is megtettem.

Persze nem szüntettem be a gépelést 🙂 csak az elmúlt 2 évben egy internetes portálon dolgozom “szakértőként” és a hozzám érkező levelekre válaszolva pontosan ennyi volt az elég, hogy a görcsölő ujjaim riadót fújjanak. 🙂 De írásmániám “kitüremkedik”, nem tudom magamban tartani. Szóval nevezhetjük alkotói válságnak is, de kegyes pillanataimban csak annyit gondolok az egészről, hogy fókuszt váltottam. Átmenetileg.

Miért jó fókuszt váltani olykor? Nos, szerintem azért, mert az igazán fontos dolgok, az életünk meghatározó ideái nem távolodnak el tőlünk. Ott motoszkálnak az ébredéseinkben, elalvásainkban, éber álmodozásainkban. Jól gondolom? Nektek is vannak ilyen nagy érzéseitek? Olyanok, amelyek aztán sorsfordítóvá válhatnak? Szóval, ha fókuszt váltunk, de vannak visszatérő gondolataink, akkor azok egyértelműek, hogy nem kerülhetjük meg őket, hiába akarjuk ignorálni azokat, azok léteznek, utat törnek felénk és ha nem megyünk el mellettük, akkor egy életen át hálásak leszünk önmagunknak, hogy meghallottuk a belső hangunkat.

Úgy szocializálódtam, hogy akkor tartalékoljak, amikor van, ne a pánik idején. Persze ez leginkább az anyagi világra vonatkozott, de átültettem a belső világomra is. Tele vagyok álmokkal, tervekkel, elképzelésekkel. Vízöntő vagyok, nem is tudnék a sorsom ellen menni. Szeretném szebbé tenni a világot és még mindig nem adtam fel. 🙂 🙂

Visszatérve az alkotói válságra. Ti hogyan élitek meg? Szoktatok pánikolni vagy inkább görcsösen akarjátok? Időnként megfigyelem, hogy mérges vagyok. Hagyom az időt elszaladni mellettem. Tudom, hogy a világban minden változik, ha azt érzem, hogy most megpihenek, kicsit megállok… na olyan nincs, hiszem minden változik, így én lemaradok, mert a változással együtt az egész világ elmegy mellettem. Szóval az elmúlt időben fókuszt váltottam, a segítő kapcsolatok mások felé irányították a figyelmemet és lemaradtam… mert önmagammal nem foglalkoztam. Tudom, hogy nem lehet “gyorstalpalón” behozni a lemaradásokat. Nem is akarom. Inkább igyekszem felvenni a fonalat… és azzal is foglalkozni, hogy nekem mi a jó.

Mosolygok. Jó két éve összeraktam az egészséges önzőképző anyagát, amely időnként előkerül workshop-okon… abban benne van, hogy szép dolog a világra figyelni, de az első, mindig ÖNMAGUNK jól-tartása. Ti mindig jól-tartjátok önmagatokat? Annyira elsodort az önkéntes munka, hogy beálltam a sor végére, bízva abban, hogy majd jó lesz így. Egy fenét jó! A hozzám érkező levelek sokszor napokra a hatásuk alá temettek, velük ébredtem, utaztam. Olyan élettörténetekbe csöppentem bele, amelyek gazdagították a világról alkotott képemet, de egyetlen percre sem tették gondtalanná. Mert ugye, aki egy szakértői oldalra ír, az nincs túl jó állapotban. Ilyenkor egy olyan szeletét mutatja be az életének, ahol sok az elakadás. Hogy igazán segítés legyen a segítés, szántalanszor agyaltam, utánaolvastam, szupervízió keretében megvitattam stb. Szóval beletettem legalább 2x akkora energiát, mint a megírójának jelenthetett. De úgy érzem a mai napig, hogy aki megtisztel a bizalmával, aki együtt-gondolkodásra kér fel, azzal nem lenne tisztességes egy-két odavetett mondat.

Akkor mi változott? Rájöttem a megoldásra. Továbbra is szívvel-lélekkel dolgozni fogok az interentes fórumon, de időről-időre önmagam jól-tartása érdekében kiírom a saját gondolataimat önmagam és talán a Ti örömötökre is. Mindig megtiszteltek hozzászólásaitokkal, hiszen minden gondolattal gazdagodunk. Véletlenek nincsenek, én is mindig olyan blogokra tévedek, amelyek valami kis puzzle darabot adnak az én nagy összerakósomhoz… és a szívem mélyén abban reménykedem, hogy Te is találsz nálam olyan puzzle darabot, amely jól jön a Te összerakósodban….

Szóval az alkotói válságok is jók lehetnek, közelebb visznek a nagy felismerésekhez… mert akkor biztosan tudhatjuk, hogy már kifelé jövünk a válságból 🙂

Legyen szép a mai napotok is!