Születésnap
2008 január 24. | Szerző: R_y_k_a
Ünnep. Vagyis akár ünnep is lehet. Ma már inkább csodának élem meg. Az élet ünneplése. Késő délután születtem… jó régen 🙂 Fogalmam sincs, hogy mikor kezdtük, de pontban 17.47-kor minden évben a mammámal együtt és két pohár pezsgővel töltjük az időt. Együtt. Ez a lényeg. A születésnap az édesanyáról és a gyerekről. Ez a csoda. Nekem. Nem tudok elképzelni szebb születésnapot. A mamám már egy ideje agykontrollozik az ügyön, hogy nekem is megadasson ez a csoda, hogy én is a kislányommal ünnepeljek…. sokáig, amíg nagylány, majd felnőtt nővé érik. Nagyon jó lenne, ha ügyesen csinálná… 🙂 Áttolódtak a fontossági sorrendek. Tetszik. Élvezem a változást magamban, az értékrendemben, szeretem szeretni a pillanatokat…
Szerelem
2008 január 10. | Szerző: R_y_k_a
http://www.videoplayer.hu/videos/fullscreen/96133
Ez a zene talán segít a hangulat átadásában. Jobb az, aki általad vagyok… hát igen. Szeretem, amikor változom, magamtól, érted… csak úgy, mert jól esik.
A játék öröme
2007 október 28. | Szerző: R_y_k_a
Mondhatod, hogy ez aztán nem fontos szelete annak az élet nevű tortának. Pedig dehogynem!! Csak próbáld elképzelni az életed játék nélül… Megy? Én nem hiszem.
Az utazás öröme
2007 március 28. | Szerző: R_y_k_a
Régóta nem írtam. Így alakult. Fejben gondolkodtam és nem volt kedvem leírni. Most újra eszembe jutott valami fontos szelet az élet tortájából. Az utazás…. Hú az is milyen fontos dolog. Tárgyakkal bármikor körbevehetjük magunkat, de utazni, élményeket gyűjteni, világot látni már jóval kevésbé. Minden alkalommal, amikor utazni indultam, már akkor elkezdődött az utazás, amikor először gondoltam rá. Ünnep-elméletből tanultam, hogy az ünnep is már a szervezés első percében elkezdődik… ilyen az utazás is. 🙂
Kétszer jártam Thaiföldön barátokkal. Hónapokkal korábban kezdtem szervezni. Nem könnyű 4 embert közös nevezőre hozni, de lehet. Még excel tábla sem kell hozzá. Sok figyelem, türelem, az igények pontos felmérése, rengeteg adatgyűjtés. Akkor, amikor ott voltam a többiekkel együtt, már akkor nagyon jól éltem meg, de utána, visszatérve a fényképeket nézegetve és a történeteket újra és újra elmesélve éltem át, hogy mekkora örömet szereztem a többieknek azzal, hogy ennyi mindent láttak, tapasztaltak a világ egy távoli szegletéből.
Nemrégiben eljutottam Kenyába. Napokig azzal töltöttem az időmet, hogy a parton sétáltam és a helyi emberekkel beszélgettem. Nyitottak voltak és hálásak, hogy egy fehér nő szóba elegyedik velük. Pedig igazából nekem kellett hálásnak lennem, hiszen megmutatták, hogy mi európaiak mennyire nehezen nyílunk meg. Ott elég volt egy mosoly és máris meséltek gazdaságról, ünnepekről, örömökről és csak nagyon ritkán bánatokról. Mert ilyenek. Tudják, hogy nem utazhatnak, ezért az utazás örömét úgy próbálják átélni, ha a hozzájuk utazóval beszélgetnek egy távoli világról. Arcpirító volt a közvetlenségük és emberszeretetük. Előítélet nélkül, őszintén, teljes mellszélességgel állnak bele a világba. Sokat kaptam ettől az utazástól. Rájöttem, hogy igen kicsi szeletét ismerem a világnak, amiről botor módon azt merem hinni, hogy az a valóság. Pedig ennél sokkal nagyobb és sokkal szebb a világ…
Természetesen nem kell a világ másik felére eljutni, hogy rácsodálkozzunk a környezetünk szépségeire, az emberek másságára. Itthon is számtalan érdekes dolog van, ami tanít bennünket. Csak annyit kell tennünk, hogy egyik reggel úgy induljunk ki az utcára, hogy turista szemmel sétáljunk, szemlélődjünk, figyeljünk. Átélhetjük a jelen ajándékait Budapesten, a Balaton parton vagy akár az Őrségben… ez független a helytől, csak a mi szemléletünktől függ! A világ olyan, amilyennek mi látjuk. Próbáljátok ki!
A világ felfedezése egy varázslatos dolog. Megtanít tisztelni embert, állatot, növényt, kultúrát, világot. Ha rászánjuk magunkat, hogy útra keljünk, tudnunk kell, hogy már soha többé nem lesz ugyanolyan utána, mert egy újabb darabkával gazdagodunk, amely formálja világnézetünket, beállítódásunkat. De ettől nem kell félni! Az élet gyönyörű, egyszerűen semmi sem kell csak a szemünk és a szívünk, hogy megéljük benne a csodákat!
Valótlan valóság
2006 december 10. | Szerző: R_y_k_a
Ma az élet fura szeletéről szeretnék írni… ez pedig az a világ, ahol sok fiatal társat szeretne találni magának. Az interneten keresztül.
Egy hozzám forduló fiatal nő története rávett, hogy kipróbáljam magam és a saját viselkedésemet ebben a közegben. Szerettem volna úgy beszélgetni vele, hogy tudjam a saját tapasztalataimmal is kontrollálni az érzéseit és fenntartásaiból fakadó kérdéseit. 3 hét megfigyelő magatartásom és olykor interaktív viselkedésem alapján írhatom le most tapasztalataimat. Egészen biztos vagyok, hogy a kezdő lépés mindenkinek őszinte. Egyedül van, hideg van az utcán, a barátok nem érnek rá moziba menni, jó lenne valakihez odabújni és hasonlók. Gondol egyet és feljelentkezik. Az első napok lázas izgalomban telnek, mert bárki ír, Ő lehet.
(Aki már volt szerelmes, azt nagyon jól tudja, hogy ez a folyamat időnként hihetetlenül gyorsan szokott beindulni, és rendszerint egy sebnyaldosó időszak előzi meg. Nem lehet felkészülni rá, hogy mikor lesz minden újra rózsaszín…)
Szóval a néhány napos netező csillogó szemmel válaszol a levelekre, mert reményei adrenalint emelnek a szervezetében. Ettől szebb lesz, izgalmasabb, csak úgy peregnek a mailek. Aztán majd esetleg telefonon, kínos vagy kevésbé kínos találkozások és társai. Sok fiú és lány oldalán lehet olvasni, hogy elegük van már végre az 1 éjszakás összeakadásokból…. de hát ezen esetek egyik szereplője ők maguk. Meg ugye mindenki komoly kapcsolatot keres, de valahogy bugyis képek tömkelege tölti meg a netes világot.
Térképezzük fel a mögötte rejlő dolgokat. Leveleznek napokig, hetekig. Napokon belül közel engedik magukhoz a másikat, úgy érzik, hogy már ismerik egymást. Ledőlnek falak, sok titkot, apró darabot az életükből megosztanak a másikkal. Azzal az idegennel, aki bárki lehet a gép mögött, semmi garancia nincs, hogy valóban az van ott, akinek magát mondja.
Hogy lehet ez? Mármint, hogy más van a személy mögött… Egy rövidebb-hosszabb kiábrándító szakasz után felteszi magát egy másik néven, hogy lássa: az új embernek is ennyien írnak? És Ő is? Aztán a lavina következő lépcsőfoka, amikor másik nem képviseletében jelentkezik be, hogy lássa a többiek reakcióit. És néhány hónap alatt az a reményekkel teli, őszinte ember egy mániákus “randi-gengszterré” válik. Elfelejti, hogy mit akart, mi volt a cél. Szórakozik, szórakoztat. Ül a gépe mögött és elfelejt a valóságban élni. Meg is írja, hogy netfüggő… aztán jön a következő lépcsőfok, amikor már fel is írja az adatai közé, hogy nem keres senkit, egyszerűen csak a barátai miatt van fenn. Egy társkereső oldalon!
Tudjuk, minden változik, a társkeresés internetes stílusa is. De vajon fel van készülve erre a világ? Az a folyamatot kellene kívülről látni, amikor közeleg a pillanat: ahogy lép az ember egy másik felé, fél szemét már egy újabb emberen tartja, hogy tudja, merre lesz majd a következő lépése. Itthon is több százezer ember játszik. Pont olyan szenvedély lesz, mint a szerencsejáték vagy épp az alkohol. Lehet ezt jól csinálni? Nagyon sokat változott a világ az elmúlt 5-10 évben. Ma már nemtől, kortól függetlenül bárki profi módon közlekedik a világhálón. Bármikor, bármit leírhat, ha akarja, még akár ő maga is elhiheti, annyi kell hozzá, hogy elég sokszor ismételje. Éppen ezért nagyon veszélyes játékká kezd válni ez a fajta társkeresés. Kiégés, sivárság, felszín. Azok az emberi értékek, amelyekkel az emberek megérkeznek a virtuális világ kapujába, ott maradnak a kapu tövében. Elsodorja őket a mélység nélküliség, ha nem vigyáznak. Arra sem merem bíztatni a látogatókat, hogy vállalják őszinteségüket, mert sérülhetnek… nem biztos, hogy felismerik a “randi-gengsztereket”. Fájdalmat, becsapottságot, szomorúságot hozhat a színes világ. Egy jó barátnőm szokta mondani az ilyen ismerkedésre, hogy fel kell fogni egy jó kanyarnak. Vagy egy elsőnek jónak tűnő pillanatnak. 🙂 És akkor talán az ember nem kezd túlzott elvárásokkal, mániákusan ragaszkodni az ismeretlen fantomokhoz, így a lelke sem sérül meg, hogy aztán egy segítő kapcsolat beszélgetésein próbálja feldolgozni, kidolgozni magából a gennyes sebeit.
Viszont tiszta szív nélkül élni nem érdemes, szóval mégiscsak úgy kellene csinálni. Mármint őszintén. Máshogy nem érdemes. Talán elsőre kicsit óvatosabban. Valamivel dörzsöltebben… már ha érted 🙂 mert ugye, nem minden az, aminek elsőre látszik…
És érdemes erősen kitartani az álmaink mellett, mert egyszer biztosan sikerül. Ha nem ott, akkor máshol. Ha nem a neten, akkor a valóságban. Mert ugye az élet szép…. és igazságos!!
A barátság öröme
2006 november 19. | Szerző: R_y_k_a
… megígértem, hogy folytatom az élet következő szeletével! Rangsor nincs, minden szelet egyforma, így a következő szelet a barátság, mert úgy érzem, hogy most erről kell írnom. Sok könyvben olvashatunk a barátságról, amelyekben egy megfoghatatlan, illékony dologról írnak. Megfejthetetlen rejtély, hogy miért vonzódunk valakihez barátsággal egy életen át. Számtalanszor összekeverjük a szabadidő-partnerekkel, haverokkal, unaloműzőkkel. Ők is fontosak, de egészen más szereplői az életünknek. Azt hiszem, akkor járunk el helyesen, ha különbséget tudunk tenni. Nem kell ítéletet mondani, de tisztán kell látnunk, hogy mit várhatunk el egy szabadidőnket közösen megélő másik embertől és mit nem. Ezért van annyi csalódott, tüskékkel a szívében járó-kelő ember. Hidd el a barátságok, ha igazán mélyek, akkor nem épülnek elvárásokra, csak vannak. Vannak, mert jó. Persze ne hidd, hogy a barátságokért nem kell dolgozni. Munkás, nagyon is munkás dolog. De mint a komédiában az időzítés a legfontosabb, a barátság ápolásában is. Nem az lesz a barátod, aki minden nap 500 Ft-ot rád költ a mobilján és semmitmondó ürességekről beszél – ezzel önmagát is megerősítve, hogy igen, barátai vannak. Igen, néha a barátok cserbenhagynak – legalábbis úgy éled meg. Ez azért van, mert az ő „hullámvasútuk” nem biztos, hogy a tieddel együtt hullámoznak. Nézz magadba! Ha épp szerelmes vagy és lebegsz, nem biztos, hogy olyan nagy örömmel pattansz vonatra, hogy az idillt megtörve segíteni indulj a BARÁTODNAK. Nem biztos, de lehet. Egy a lényeg, ne akarj barátságot érdekből, elvárásokkal. Szeress úgy, hogy ne akard megváltoztatni és szeresd azért, mert az, ami. Nehéz? Talán nem. Egy próbát megér! Van időd…. vagy nincs időd, tehát játssz és láss csodát. Nyújtsd ki a kezed, adj egy mosolyt, figyelj rá, élvezd vele a pillanatot, a nevetést, a sírást… Tudtad, hogy az érdeklődő ember érdekes?! Ne azért érdeklődj, hogy az legyél! Egyszerűen tényleg érdekeljen! Szárnyaló dimenziókba lehet eljutni egy baráttal egy beszélgetés során, amikor adsz-kapsz, figyelsz és ő is. Amikor kapsz egy gondolatot, amit Te továbbgondolsz, amikor érzed, hogy az élet csodaszép, mert ilyen pillanatokat ad és megélheted a barátaiddal. Nos rohanunk. A pillanatok rövidülnek. A mi hibánk. Úgy élünk, ahogy nekünk jó! Hidd el! Nem anyagi kérdés, hogy milyen mélységű barátságokat ápolsz. És nem is távolság! Nagyon szép emlékeim vannak, amikor Karesz barátom Izraelben élt és kéthetente levelet váltottunk, nagyon sokáig. A legszebb levelet akartuk megírni, hogy a következő hét szép legyen. Vagy Zita barátnőm, aki már millió éve Olaszországban él. Van, hogy hetente beszélünk telefonon, de van, hogy hónapokig sem. És volt, hogy egy másfél évig nem is láttam. Aztán jött, látott, mosolygott, a beszélgetésünket mint gombolyagot pillanatok alatt feltekertük újra és elmúlt minden távolság, kiesett idő. Ott van Cseszi barátom, aki képes felhívni Mexikóból vasárnap éjszaka, mert megérzi, hogy sírok és nem szereti ha sírok. Zoli is jóbarát. Talán egy évtizedig ült velem szemben az irodában, aztán amikor kilépett, jöttünk rá, hogy mennyi gondolatot akarunk megosztani egymással. Volt időszak, hogy naponta levelek ezrein keresztül váltottunk világot, ma már csak inkább egy üveg jó bor mellett és nagyon ritán, viszont mindig tudtuk, hogy éppen kinek van nagyobb szüksége a másik bátorítására vagy visszacsatolására. De a Dani barátom is igazi, szertelen és szerfelett – ha ezt érted – volt időszak, hogy minden nap együtt voltunk hónapokig, aztán egy évig nem láttuk egymást. Ma meg mindenki éli a saját életét, de szinte adóvevő szerűen előkerülünk, ha szükségünk van egymásra és minden beszélgetésünk azzal zárul, hogy közelebb kerülünk kicsit a “világ megváltásához” 🙂 Sokszor csak egymásra nézünk, nevetünk egy jót, összefoglaljuk a másik hülyeségét és megállapítjuk, hogy jó élni! Péterrel egy évben csak egyszer, talán kétszer találkozom, mert messze él. De ha találkozunk, megáll az idő és bármikor ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Nem tudom, hogy történhetne-e olyan, hogy vége legyen a barátságunknak… De, tudom. Nem történhetne. 🙂 Kuksi is ilyen barát, látom a szemét, néha morcos, néha szomorú, sokszor nevet. Néha nem mond semmit, aztán mond, és hetekig velem van a gondolat. Meggyújtunk egy csomó gyertyát, a férje kinyit egy üveg bort, nevetünk, sírunk, elmélkedünk, és mindhárman érezzük a megállt időt, a pillanatot, amely bevésődik a memóriánkba. Persze nem a téma, sokkal inkább a hangulat, az illat, a hang, a rezgés, ami belengi a teret – amitől egy hideg téli napon a buszmegállóban állva is mosolyra kanyarodik a szám és már nem is fázom annyira… Dönci is ilyen, szabad ember de igazi és elvehetetlen. Mindig viccel, de minden vicc fele igaz… Szeretem, mert bölcs és vidám, tudja, hogy mitől kerek az élet, és nagyon jó rácsodálkozni a gondolataira… és még síelni is megtanította a kucu lábaimat 🙂 Gyurka is igazi barát. Sokszor éveken át hiába mondtam neki dolgokat, talán még hülyének is nézett. Aztán jóval később, évek múlva reagált a felvetéseimre. Megértettük, hogy nem kell ugyanúgy nézni a dolgokat, épp elég, hogy elfogadjuk a másik világát, máris azonosulni tudunk a nézetével. Ettől fogva pedig jöhet árvíz vagy szárazság, mindig tudjuk, hogy csónakkal kell a másikon segíteni vagy épp egy pohár vízzel. Szinte minden lényegtelen, elég a tudat, hogy számíthatunk egymásra. Aztán ott van a Bogi, aki már lassan 20 éve van. Nagyon más, nagyon nem én és én nagyon nem ő. Sokszor nem értjük egymást, sokszor bántjuk egymást az őszinteségünkkel, a másságunkkal, és mégis megéljük egymásban, egymással azokat a dolgokat, amely ott van a másikban, bennünk nincs. Elfogadjuk egymást, olyannak, amilyenek vagyunk. Egyikünk sem akar a másikra hasonlítani, néha haragszunk, néha vitatkozunk, de végül mindig azt mondjuk, hogy ez így jó és nem is kell, hogy másmilyen legyen. És akkor a legjobb barátomról még nem is meséltem. Az anyukám. Na ő egy fantasztikus nőci. Szereti az egész világ és ő is szeret mindenkit. Például nála érzem, hogy az én barátom az ő barátja is, minden fontos “emberemet” szinte saját gyerekeként szereti. Nagyon lehet vele beszélgetni és nagyon mindenről. Nagyon van véleménye és nagyon elmondja, sokszor fájdalmas, de jó, hogy mondja, mert továbbgondolom és beépítem. És fordítva is így van szerintem. Az a legjobb, hogy a szülő-gyerek kapocs egy nagyon szép és tiszta barátsággal egészült ki már egy nagyon hosszú ideje.
Szóval ilyenek az én barátságaim. Hogy miért írtam le Neked? Azért talán, hogy hidd el vannak magányos órák, amikor nem érzik a szerencsétlenek, hogy egyedül vagyok, rossz nekem. 🙂 Azt sem, hogy örülök és szeretném megosztani velük. De hát nem is ez a “feladatuk”. Ők nem azért vannak, hogy az én rendelkezésemre álljanak. Sokat és sokféle módon kell tenni, hogy LEGYÜNK egymásnak. És nem arról van szó, hogy kölcsönösség meg elvárhatóság meg igény és ennyivel tartozás… ezek szoktak röpködni a levegőben, amikor a barátság téma előkerül valahol. Egyszerűen attól BARÁTSÁG a barátság, hogy akarom, szeretem, vagyok és vannak érdek nélkül, számítás nélkül, csak azért, mert jó. Nagyon jó. Magától nem megy, tenni kell. A lustaság, kényelem, önzés nagyon sokat tud tenni annak érdekében, hogy a felszínen éljünk és igazi barátságok nélkül sodródjunk. Lehet élni így is, mindenki maga dönt. De ha bátor vagy és mered vállalni önmagad és a másikat, úgy ahogy vagytok, akkor az élet megajándékoz rengeteg olyan érzéssel, szeretettel, hittel és reménnyel, amely a barátok nélkül nem menne.
Kívánom Neked ezt a szeletet is az életedbe, mert hidd el, ez a szelet is legalább annyira kell Neked, mint a többi. Ne hagyd, hogy legyen “időnként fontosabb szelet”, ami kiszorítja a barátságot, hagyd meg neki azt a szerepet, ami megilleti, mert nélküle nem lesz teljes az életed.
A munka öröme
2006 november 15. | Szerző: R_y_k_a
Ma érdekes beszélgetés részese lehettem. Mondhatnám, hogy ügyféllel, pácienssel, partnerrel, vendéggel… ki minek nevezi (már ha kell). Egymás között csak “tükörbenézőnek” nevezzük… Szóval egy kedves tükörbenéző érdekes gondolatot adott. Ez a szép a segítő kapcsolatban, hogy az ember a másikkal együtt épül, szépül. A téma a munka, a munka öröme és értelme volt. Nem arról volt szó, amikor már annyit dolgozunk, hogy szinte az egész életünket az tölti ki. Amikor az ember sokat dolgozik, vagy éppen sokat alszik, akkor az az elutasítás időszaka. Nem rossz vagy jó, ez egy belső elutasítás, amikor valamit tagadunk. Szóval egyáltalán nem ez a fajta munka volt a téma. Talán Te is ismered, ami örömmel tölt el, ami célokat ad, ami értelmet ad a szürke napoknak, amelyek egyből ezer színben pompáznak. Na arról a munkáról beszéltünk. Energiaszintje megemelkedett, szeme csillogóvá vált, bőre még szebb lett. Elámultam. Sok dologról tudtam, hogy megszépíti az embert, de ma gazdagodtam egy új élménnyel. Bár mindenki megtalálná azt a munkát, feladatot, elhivatottságot, amely ekkora örömet tud okozni! És itt nem kell génkutatóvá válni vagy agyspecialistává, hogy ezt a különlegességet megízleljük. Az bármi lehet, akár egy irodai asszisztens számára vagy egy óraszalon eladójának, de a konditerem személyi edzőjének, ami örömet tud okozni. Apróságokból épül fel a nap, amely egy keretet ad az életünknek. Tudod, hogy hányan ébrednek szenvedéssel, szorongással teli szívvel?! Hogy ma egy újabb nap, amit nem akar. Így nem lehet, nem szabad élni. Pontosabban dönthetünk úgy, hogy szenvedünk, és boldogtalanságra ítéljük magunkat, de hát akár úgy is, hogy boldogok leszünk. Most persze mondhatod, hogy van, akinek könnyű, azt csinálja, amit szeret, vagy amivel jól keres. Hidd el, hogy sok jó fizetésű ember boldogtalan és szenved a maga kis dobozában. Mert úgy érzi, hogy keretek közé zárta saját magát, szinte eladta a lelkét… De van fordítva is, hogy nagyon boldog egy ilyen ember, de nem a pénz a meghatározó a történetben. Szóval most ne a pénz oldaláról közelítsük a kérdést!
Sokkal inkább beszéljünk arról, hogy mennyire szerencsés az, aki talál örömöt a munkája során. Igazán az a szerencsés, aki megtalálja az egyéniségének megfelelő feladatot. Mindig elcsodálkozom a cukrászdában dolgozó apró termetű, törékeny eladónőn. Sokszor eszem doboztortát a kedvenc helyemen, ami a történet szempontjából sem annyira jó, de közben megfigyelhetem a hölgyet, aki mindig mosolyog, szeretettel csomagolja a sütit, veszi át a pénzt, és mindig, MINDIG mosolyog. Hogy csinálja? Jól érzi magát. Ennyire egyszerű. Vagy a mesterem a kurzusokon. Bármiről beszélünk, tanulunk, mindig azt figyelem, hogy mennyire szereti, amit csinál. Sugárzik attól, hogy adhat gondolatokat, boldogság felé segíthet embereket, amely őt teszi igazán boldoggá. Ettől tele lesz energiával, vibrál, és észrevétlenül azt érzi az ember, na igen, Ő ott van a helyén, a legjobb dolgot csinálja. De a múltkori taxisofőr is nagy élményt adott. Késő este mentem haza, épp egy barátomnál jártam, aki felesége és maga megcsalása miatt szorult egy SOS beszélgetésre. Szóval úgy tűnt a sofőr számára, hogy egy olyan hölgy vagyok, aki tette a dolgát, kifizették, még a taxiját is, aztán elzavarták. Jót mosolyogtam az udvariasan feltett udvariatlan kérdésen. Aztán tisztáztuk a szituációt. Hazaértünk, de még a sarkon egy órát ücsörögtem a z ismeretlen pasi kocsijában és arról beszélgettünk, hogy mennyire élvezi az életét, mert annyi örömpillanatot kap az utasaitól egy-egy beszélgetés során…. Ahogy velem beszélgetett, ismeretlenül. Sokszor eszembe jut, mert sugárzó volt, látszott rajta, hogy a legjobb feladatot találta ki magának… Igen, itt hibázunk. Bekényszerítjük magunkat feladatok közé, mert azt mondjuk, hogy nincs választásunk. Tudod, hogy hány ember él olyan körülmények között, akinek tényleg nincs, vagy nagyon beszűkültek a lehetőségeik?! És elhiszed, hogy Ők talán boldogabbak? Azok, akik pedig választhatnak – mi sokan élhetünk vagy élhetnénk a választás szabadságával! – önként vállalnak boldogtalan hónapokat, éveket. Van, aki csak akkor lesz teljes, ha a saját ügyeiért tesz, legyen az egészen kicsi egyéni vállalkozás, vagy nagyléptékű komoly beruházás. De van, aki attól boldog, hogy alkalmazott létére szerencsés, mert egy csodaszép fa áll az iroda ablaka előtt, amitől folyamatosan úgy érezheti, hogy a szabadban van. És még mennyi példát sorolhatnék, hogy el hidd, hogy van Neked való feladat. Amely nem nyom el, amely nem szürkít el. Sőt színes maradsz, és folyamatosan töltődsz. Nem mindenki jó az emberekkel való kommunikáció során és van, aki pocsékul könyvel egy csendes irodában. De lehet, hogy fordítva tökéletes. Biztos Te is találkoztál morgós pultossal, aki már reggel nem tud mosolyogni, és a homlokára van írva az egész világfájdalma…. Hát igen, ilyenkor én is megkérdezem magamtól, hogy valóban itt kell-e lennie ennek a hölgynek és épp most?! És nem azért, mert idegesít. Sokkal inkább azért, mert elképzelem, ahogy a Neki való feladatban mosolyog, amelytől élvezi az életét, feltöltődik, újra kisugárzóvá válik, amelyre vevő lesz a világ, amely visszacsatolásaitól úgy érzi az egyén, hogy ő a legszerencsésebb a világon. Lehet, hogy a pult helyett egy pénztárban vagy egy könyvtárban kellene ücsörögnie, de az is lehet, hogy egy telefonközpont kezelőjeként találná meg az örömét. Kérdés, hogy akarunk-e keresni, kutatni, kísérletezni. Mi lenne, ha 3 hónapos próbaidők váltogatása helyett el kezdenénk magunkat megismerni? Foglalkozni önmagunkkal, az igényeinkkel, a vágyainkkal. A jelzések jönnek, csak nem mindig tudunk kommunikálni a lelkünk nyelvén. Talán csak idő kérdése, talán türelem vagy igény kell hozzá. Lehet hivatkozni feladatokra, másokra, körülményekre. Ezek csak arra jók, hogy megnyugodjunk, hogy ezt az életet már csak „így” éljük le.
Az biztos, hogy nem földöntúli képesség kérdése, hogy önismeretünk fejlesztésével, önmagunk szeretetével megtaláljuk azt a munkát, amely sokakhoz hasonlóan értelmet ad és széppé teszi az életünket. Amely egy megfelelő szelete lesz annak az életnek, amely a többi szeletével együtt alkot egy nagy egészet… A többi szelettel mi van? Arról majd legközelebb!…
Ugyanazon folyó elkerülése…
2006 november 11. | Szerző: R_y_k_a
hát velem már párszor megtörtént… szinte mindig ugyanaz… járok egy kurzusra, ahol ezt tanuljuk… hogyan kell feldolgozni, megérteni. Holnap lesz az utolsó kurzus ezzel kapcsolatban. Tele vagyok várakozással. Mert olyan, mint amikor felkerül a pont az i betűre… érzem, hogy ott a helyem… pedig mindenki lemondta, aki számít, de akkor is megyek… magam sem tudom, hogy miért…. egy puzzle darabért megyek… mert én is rakosgatom össze a történetemet.
Azt mondjátok, hogy hülyeség? Humbuk? Gondold ezt! Amióta megtanultam a módszert, hihetetlen dolgok történtek. Mondjam azt, hogy letesztelhettem a határokat? A mester szerint ez kell. Hogy tapasztalatokhoz jussunk, hogy lássam, hogy képes vagyok feldolgozni. Mert nem lesz már súlya a dolognak vagy éppen nagyon fontos lesz, és már képes leszek dönteni, hogy ez nem kell többet… akkor kiléphetek a saját folyómból…. ezt a problémát feldolgoztam, többet nem jön elő. Nagyszerű az élet! Egyre jobban szeretem. Te hogy vagy ezzel?
ÖNISMERET
2006 november 11. | Szerző: R_y_k_a
Amióta önismeret fejlesztő segítő kapcsolatokkal kezdtem foglalkozni, látom, hogy a világban mennyi kallódó ember van. Aki ott áll az ő kis útkereszteződésében és tanácstalanul toporog. Vagy nem akar, vagy nem tud dönteni. Hányan vagyunk így olykor-olykor? Kevesen. Sokan. Elegen ahhoz, hogy megoldásokat keressünk. Dani barátom szerint amit csinálok semmi extra, ő csak TÜKÖRTARTÓNAK nevez. 🙂
Talán igaza van. Egy segítő kapcsolat lényege, hogy maximális toleranciával és empátiával kizárólag a problémára koncentrálva beszélgessünk, bármiről, ami miatt úgy érzed, hogy rágja az a valami a lelked… pl. a párkapcsolatod, a munkahelyed, az iskolád, a szomszédaid, a szüleid vagy gyerekeid… akármi. Nem hagyhatjuk, hogy a hazugságok megteremtsenek egy félig sem igaz világot. Gondolataink megteremtik a valóságunkat! Közhely? Bátran merem leírni, hiszen egy gyógyíthatatlan betegségből jöttem úgy ki, hogy az elmúlt 3 évben tünetmentesnek mondanak… De ugyanígy képes vagyok megteremteni azt a belső derűt, amit senki, soha nem vehet el tőlem. Lehet az türelmetlen, arrogáns vagy hisztis… reménytelen. Neked is sikerülhet. Döntés kérdése.
A világ egyik legkomolyabb problémája, hogy mi emberek tökéletesen képtelenek vagyunk konkrétan megfogalmazni, hogy mit akarunk. És éppen ezért csinálunk ezt-azt, mindig mást, mindig másképp. Lényeg az, hogy még magunknak se kelljen megfogalmazni. Mert mi van akkor, ha szembesülnünk kell a valósággal?! Tudod mi lesz! Semmi. Aki megteszi az első lépést, soha többé nem tud visszalépni, elindul a folyamat. A változás persze nem annyira komfortos, de esélyt ad egy sokkal jobbra… hiszen, aki változtatni akar, az érzi, hogy valami döcög az életében, de sokkal szívesebben álltatjuk magunkat is, minthogy megoldást keresnénk. Senki nem oldhatja meg helyettünk az életünket, a problémáinkat. Azokért mi egyedül tehetünk. Ahogy a boldogságunkért is mi vagyunk egyedül felelősök. Azok, akik más emberre bízzák a boldogságukat, számtalanszor csalódnak, amikor az a másik már nem vállalja ezt a felelősséget. És akkor darabokra hullik az életünk. Miért hagyjuk? Mindenkiben ott a képesség. Egy darab a Jó Istenből. Erő, szeretet, bátorság. Semmi egyéb nem kell. Menni fog 🙂
Illúzió
2009 január 15. | Szerző: R_y_k_a
Új témám, nem új. Jó ideje foglalkoztat. Figyelem az embereket, figyelem magamat. Próbálom megérteni az ismétlődéseket, a mélyben húzódó sablonokat…
Amikor valakire fókuszálunk, valamilyennek látjuk. Azt hisszük, hogy pont olyan. Milyen? Amilyennek látni akarjuk. A saját valóságunk, ami talán köszönőviszonyban sincs a valósággal. Mindegy. Nem foglalkozunk ezzel. Akkor ott azt akarjuk, hogy olyan legyen a mások. És talán hihetetlen, de tényleg olyanná válik. Azt vesszük észre, amit megengedünk. Magunknak. Illúzió? Igen. Milyen jó lenne hagyni, hogy a másik az legyen, aki… de mi mit is akarunk? Hogy megfeleljen az elvárásainknak. Apró lépésekkel kezdjük. Hívjon fel ekkor… küldjön sms-t akkor. Jöjjön értem így, úgy, legyen ilyen ruhában vagy olyanban. Néhány találkozás után beszivárgunk minden szinten szinte mindenhova. Egymás életébe. Milyen jópofának tűnik. Az is lenne, ha nem kezdenénk el egymást birtokolni. Jönnek az elvárásaink és akaratlanul is erőszakossá válunk. Lelki terror? Zsarolás? Közöny? Némaság? Megvonás? Széles a skála, nagy a repertoár. Az emberi lény fejlődik, mutálódik, de bizonyos dolgok nem változnak évezredek óta. Most akkor mi van? Szerelem? Szeretet? Birtoklás? Kedvelés? Érdek? Hűha talán nehezebb letisztázni, mint elsőre látszik. Falaink mögé akkor jut be a másik, ha megfelel. Akkor gondolom, na igen, olyan, amilyennek akarom… de nem ezt mondom, hanem azt, hogy szeretem. Mit is? Hogy ügyesen átalakítottam? De akkor mi fogott meg benne? Akkor… amikor még önmaga volt…
Mostanában ezt gyakorolom. Egy újabb játszma, amire benneteket is bátorítalak. Próbáljátok ki. Legyetek reálisak. Elfogadom a másikat annak, aki? Nem akarom megváltoztatni? Szeretem a tulajdonságait? Szokásait? Vagy csak a széles vállát, zöld szemét, izmos fenekét? Nem mindegy, gyerekek! Illúziók nélkül nehéz élni, de lehet, hogy a párkapcsolatainkba nem sok jót hoz. Mi lenne ha ránéznénk a helyzetre, önmagunk érzéseire. Különbséget tennénk a hazugságaink, önámításaink, vágyaink között. Amikor mondjuk elvárjuk, hogy a másik boldoggá tegyen. De miért is? Ki ő? Boldogság-felelős? Aztán ha csalódunk, akkor azt mondjuk, nem tudsz boldoggá tenni…. vagy hasonlót. Most arra jutottam, hogy bármilyen fájdalmas (vagy egyáltalán nem), de egyedül vagyunk. Ha megéljük a magányunkat – a lelkünkkel, szellemünkel, testünkkel…. akkor talán nem egy másik emberre próbálunk építeni… sokkal inkább magunkra, a belsőnkre, énképünkre, gondolatainkra. És ha jó alapot hozunk létre, akkor talán mások nem ingatnak meg, nem befolyásolják igazából lelkünk rezdüléseit… mert akkor tudjuk, hogy a másik egy önálló lény, nincs távirányítónk, hogy kényünk-kedvünk szerint kapcsolgassuk, és még jogunk sincs, hogy ezt megtegyük… ha véletlenül találnánk egy ilyen távkapcsolót. Akkor tesszük a dolgunkat, hagyjuk, hogy a másik is ezt tegye. Akkor nem tesszük függővé önmagunkat egy másik lénytől. Csak leszünk. Úgy, ahogy. És a másiknak is “megengedjük”. Azért használom ezt a csúnya szót, hogy belénk égjen. Jó mélyre. Nincs jogunk elvárásokkal teli életet élni… egy másik lény felé. Ahogy mi is frászt kapunk, ha korlátoznak a szabadságunkban, abban, hogy önmagunk legyünk. A csoda ott van mindenkiben, csak a szemünk nem mindig áll rá. Ez viszont már a mi koráltoltságunk. Korlátoltnak lenni nem jó. Egy jó barátom szerint ha nyitottak vagyunk, akkor nem sok egyéb kell, szinte mindenre képesek vagyunk. Első lépésként faragjunk le a korlátoltságunkból. Aztán mosolyogjunk, ha sikerült. Nem kell hátradőlni, de élvezni kell a játszmát. A mi játszmánkat. Nem kicsi a tét! Hagyjuk a másikat önmaga lenni…. és boldoggá tehetjük önmagunkat.
Lehet gyakorolni. Olyan, mint a bicajozás. Nem fog könnyen menni, de aztán már nem felejtjük el. Drukkolok Nektek. Tudjátok miért kell megpróbálni? Ha nem tesszük, akkor az élet újra hasonló kapcsolatokba “kerget”. Mi meg ráfogjuk, hogy a másik hibás mindenért. Vastagon benne vagyunk mi is, és főleg az elvárásaink. Az egész nézőpont kérdése. Kicsit csoszogjunk arrébb, nézzünk rá a saját életünkre onnan is. Mindegy, hogy honnan nézzük, de engedjük meg magunknak, hogy nem ragaszkodunk egyetlen szemlélethez. Élvezzük, hogy mindig más. Mi. Annyi minden vagy Te is, én is. Csoda. Éljük át. Nincs más választásunk. Ha a boldogságot válasszuk persze. Annak aki, nem hiszi, nem sok minden marad, csak a megszokott világ. A korlátaival, szögletességeivel, szürke színeivel, problémáival. Én döntöttem. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elszalasszam. A ma már elkezdődött, nem várok a holnapra. Te se tedd! 🙂